A bécsi élő Rózsafüzéren voltam május 9-én

Május 9-én nyolcan, magyarok részt vettünk a bécsi élő Rózsafüzéren.

A zarándoklat során 5 különböző napon járják körül a várost, és ez a nap volt az utolsó alkalom, azaz ekkor zárult be a Bécset ölelő „kör”. Ez Bécs észak-keleti szakaszát jelentette, Gerasdorf és Heiligenstadt között, mintegy 18 km-en. A zarándoklaton körülbelül 150-en vettünk részt.

A zarándoklatra nagy örömmel készültem, mert két testvérünktől is hallottam már, hogy EZ aztán valami nagyon klassz dolog! Persze volt bennem egy kis fenntartás is, mivel már sokszor tapasztaltam, hogy a más által beharangozott program nekem mégsem adott akkora élményt.

Korai felkelés (brrr !) után, egy kávézáson időt vesztve éppen az utolsó percben értünk oda az indulási ponthoz, ahol kitörő örömmel fogadtak minket. Pontosan el is indultunk, és városon belül, kívül, hegyen, parkon, templomkerteken át gyalogoltunk egész nap. Ez megegyezett az itthoni körülményekkel. Amiben különbözött, az az volt, hogy itt a szervezők folyamatosan beszéltek, imádkoztak, zenéltek. Ez részben a fő szervezőnek, Andreas Schatzle atyának volt köszönhető, aki végig a „pásztorunk” volt. A kötött imák előtt sokszor szabadon imádkozott, vagy röviden elmélkedett. Ő kezdte az imákat is. Ha kellett, akkor gitározott és énekelt, ha kellett megszólította a résztvevőket, a nézelődőket.
Nem Ő csinált mindent személyesen. Kb. 10 segítője lehetett, akikből 6 úgy tűnt, hogy a legszorosabb magot képezik (két nővér, két atya és három világi fiatal), 5 pedig a második körbe tartoztak: énekesek, a hangszórót vivők).

Az egész processzió így élő: beszélő és megszólító volt. Olyan, amilyennek egy ilyen városmissziónak lennie kell. Kivitte a keresztényeket az utcára, hogy megszólítsák a nem hívő testvéreket, hogy megmutassák közösségüket, vidámságukat.

Ebédünket a város feletti hegyen költöttük el, aminek a végén az atya megáldotta a várost. Sokáig imádkoztunk a városért. Itt adódott alkalom arra, hogy több nyelven elmondtunk egy tized Rózsafüzért, közte magyarul is. Külön imádkoztunk a budapesti élő rózsafüzér sikeréért is.

Ezután András mesélt a Mária Útról, és ismét magyarul imádkoztunk, ezúttal egy egész tizedet. Sokan kérdezősködtek utána mind a zarándoklatról, mind a Mária Útról. A szervezők nagyon kedvesek voltak velünk végig, és kitüntetett figyelemmel vettek körül minket. A kinti Mária Rádió pár kérdést is feltett nekünk. Az atya megkérdezte, mi a kedvenc dalunk, és elénekeltette velünk, s Ő maga kísérte gitárral.

Számomra az egyik nagy élmény az egyik templomban tett Szentséglátogatás volt, amikor a Szentséget egy atya körbehozta, és így azok is a közelében lehettek, akik hátul ültek.
A másik nagy élményt a zarándoklatot lezáró mise adta. Az evangélium egy olyan gondolat volt, ami már napok óta kísérget: aki szeret engem, megtartja tanításomat. Ez válaszolt arra az evangéliumi részre, amit napokkal ezelőtt az e-mailjeim aljára is mottóul választottam: ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben….Azt juttatta eszembe, hogy nem lehetek csak félig keresztény: vagy az vagyok, vagy nem vagyok az. Nem válogathatok a parancsok közt kedvemre: kicsit hazudok csak, kicsit török csak házasságot, vagy Isten helyett főleg magamnak szolgálok….Bármilyen nehéz is, be kell tartsam a parancsokat. Nem másért, hanem azért, mert így maradhatok meg Krisztus szeretetében és örömében. És ez hosszú távon mindennél többet ér (gyötrő gondolatok ezek számomra, és nem mindig megélt elvek…).

Vissza a zarándoklathoz, amit persze el sem hagytam, hiszen a zarándoklat arra is jó, hogy ilyen gondolatok lepjék el az embert! Hosszú időre ad gondolkozni valót egy ilyen esemény…
(Nem utolsósorban hálás szívvel gondoltam szüleimre, akik gyerekkoromban németre taníttattak, mert most jó hasznát vettem a német tudásnak.)

A zarándoklaton megszokott erős közösségi érzést is átéltük: András, Lilla, Judit, Marica, Huba, Anna, Gizi és én kisebb viszontagságot is átélve, fáradtan és mégis jó érzésekkel érkeztünk vissza a kiinduló pontra.

Mindent összevetve a zarándoklat azért volt nagy élmény számomra, mert nagy „szárnyalás" helyett megbolygatott és elcsöndesedésre ösztönzött.